menni London: december 2011

London miért különleges? mert szépnek nem feltétlenül mondanám. pontosabban vannak szívbemarkoló részei is, mint például Richmond vagy Notting Hill, de összességében az a szó, hogy szép, London kapcsán nem igazán találó. miért érdekes hát akkor ez a város? azért mert a dolgok innen erednek, illetve itt történnek. amiket megálmodunk Budapesten, dédelgetjük, tartogatjuk szebb napokra, Londonban ugyanezek egyszerűen csak megjelennek, megvalósulnak. nem feltétlen eget verően fantasztikus dolgok, de újak és frissek. ők itthon is meg vannak, csak a fejekben maradnak álomként formalinban ázva az örökkévalóságnak titkoltan rejtve. a reklámfotókat Londonból (is) vesszük át. miért? mert ez az előírás, és a nagyfőnökök Londonban és New Yorkban csücsülnek valamelyik felhőkarcolóban, nem Budapesten. A kiállítások innen indulnak világ-körüli turnéra, a divatlapokat itt és Párizsban készítik, fényképezik. a fenntartható fejlődés jegyében fogant dolgok itt öltenek arcot. egyelőre csak rajzolódnak a vonások, a redők még csak törpe nyomatot préselnek a felszínbe, de határozott fizikai valójukban tűnnek egyre inkább szemünkbe. hogy csak egy példát említsek: az egyik buszjárat a belvárosban hidrogénnel üzemel. aztán majd évek múltán mi majd megrendeljük azokat a buszokat, sok-sok pénzért... Londonban az ember úgy érzi, hogy ha támad egy ötlete, akkor azt érdemes megvalósítani, mert egy csomó tehetséges másiknak már sikerült. Annyi mérhetetlen ember gyűlt össze egy helyen, hogy fizikailag abból a tömegből valaminek születnie kell, pezseg, lüktet, magával ragad.
a határok: határozottan ott vannak, szigorúak, könyörtelenek, de mégis hatalmas mozgásteret biztosítanak! komplett világok születhetnek, míg el nem érjük azt a plafont, ahonnan már nincs esélyünk tovább lépni. a méretek olyan hatalmasak, a dolgok oly számosak, hogy bárkinek adatik tömérdek lehetőség, mozgástér. persze akinek van sütnivalója, igazán csak az tud látványosan előtűnni a semmiből. a kulturális sokszínűség adta kihívásokon edződött, és nap mint nap tréningező angolok kénytelenek jóval nyitottabban hozzáállni városukhoz, ezért a különleges jelenségek is a mindennapok részét képezik, tovább színezve a város kissé komor légkörét. ezért lehetséges, hogy a felhős, szürke időjárás ellenére annyi szín, annyi élet lakozik, bújik meg mindenütt. a csodabogarak megbotránkoztatás nélkül sétálhatnak végig a belvárosban. szinte bármit ki lehet próbálni, az ingerküszöb jóval magasabban létezik. így testközelből figyelhetők a kreatív, szokatlan ruhák, tárgyak, díszek színek. és mivel a különböző egymást átfedő, együtt élő rétegek hihetetlen sűrű hálót szőnek, a különböző "kasztok" egyazon térben előfordulhatnak, ölthetnek képet. a világot kezükben tartó hírességek is itt élnek valahol. ők is a belvárosba járnak. és amíg a szuper-elegáns étterembe belépnek, az utcán a bejárat előtt ők is egyek lesznek a város hétköznapi forgatagával, ha egy pillanatra is.
a híres könyvek írói, kortárs gondolkodók, szakmákat mozgató ikonok sorra előadásokat, beszélgetéseket tartanak. az ember testközelből hallgathatja Christopher Alexander-t, Charles Jencks-t, Richard Rogers-t vagy akár Zaha Hadid-ot. ők nem a könyvekből, magazinokból, hanem élőben néznek vissza ránk! megtermékenyítő ez a szellemi közeg. testközelbe kerül a kortárs gondolat, megelőzhetővé, meghaladhatóvá válik. hát ezért különleges ez a csalamádé. a fizikai és szellemi közeg egyfajta sűrűsödési, kitörési pontja a Földön, és ezt érezni, ahogy lüktet, kavarog...

Jómagam is hosszú évekig kerestem a válasz-t a végső kérdésre: Az élet, a világmindenség, meg minden! ahogy milliók tették ezt egy másik galaxisban [1], csak én végül nem kaptam olyan „frappáns” választ [2]. ellenben helyette annál több izgalmas kérdést, ami egyre csak tovább hajtott. minél mélyebbre ástam magam, minél tovább jutottam, annál félelmetesebb kép kezdett kirajzolódni. mint amikor hatalmas ködből egyszer csak formálódni kezd valami, amihez egyre közelebb jutsz, és nem tudod mi az, csak azt, hogy egyre randább, és egyre félelmetesebb, és sokkal-de sokkal hatalmasabb nálad! és nyomban maga alá gyűr… mindeközben persze egyre izgalmasabb-és izgalmasabb is, és még tovább hajszol… azonban egy nap, a szenvedés és kiábrándultság - ami már kezdett veszélyes méreteket ölteni - végül felül kerekedett a kíváncsiságon… és ekkor döntöttem: kiszállok. egyfajta sajáttudományos kutatásom, paradox módon pont a biblia egyik ikonikus mozzanata keltette párhuzam gondolat hatására torpant meg: miért pont az a fránya alma kell? úgyhogy a pokoli jövőt elkerülendő, végül megelégedtem pusztán nevem birtoklásával is :-) pusztán két kérdés maradt azonban, ami továbbra is böködte oldalam…

anno sokan pesszimistának tituláltak, erre én jöttem a szokásos nem, realista című válasszal, amely valljuk be őszintén, sosem elég meggyőző, igaz? sajnos, vagy szerencsére szakmai ártalom, hogy az ökológiával is kellett foglalkoznom éppen eleget, és persze hiába magyaráztam, indokoltam, érveltem, egy másik bizonyos értelemben vett „vak” világ számára csak szimplán negatív frusztrációnak tűnt érvelésem, amely bizonyos tapasztalatok hiányában pusztán hitnek vagy egyszerűen csak összeesküvés elméletnek volt jó a szemükben. egy-egy gyenge pillanatomban néha sikerült is talán elbizonytalanítaniuk, és hittem, hogy valóban pesszimista vagyok, de aztán újabb tapasztalások jöttek, s löktek újra tovább. sajnos rá kellett jöjjek, a „tudást” nem igazán lehet átadni senkinek – mint ahogy azt egy öreg barátom többször is hangoztatta volt -, még ha tálcán nyújtod sem, ha nincs hozzá megfelelően „megágyazva”… „beszél aki keres, hallgat aki talál”[3]. pusztán néhány ember volt akivel valóban lehetett beszélni, világrengető eszmefuttatásokat, izgalmas gondolatjátékokat űzni. érdekes módon nem feltétlen a kor számít… persze olyan is akadt, aki hasonlóan hozzám, de jóval korábban kiugorhatott, és nem engedte, hogy e „rontó” gondolatmorzsák a lelke közelébe férkőzzenek, és beegyék magukat mélyre, így inkább ösztönösen kerülte, hárította e „gondolatvírust”. érdekes módon persze ő nem csak ezt hárította, hanem minden egyéb mélyet, mintha egy lapos tál lenne csupán, de szerintem ott van a mélység belül, csak valahogy nem fértem hozzá :-) kár…

az egyik kérdésre végül – ugyancsak már vagy egy jó pár éve, de – megtaláltam a választ! A másikra pedig épp csak pár hete!! ezért is poroltam le ezt a régi történetet… jaaa! hogy mi volt ez a két kérdés? hogy is kezdjem… a kettő valójában összefügg. ugyebár van ez a hatalmas kaki, amibe éppen vehemensen készülünk belelépni, de élhetek a szakadékos hasonlattal is, ami felé gyorsvonaton robogunk – és talán nagyzolónak tűnhet, de most az emberiség nevében szólok :-) -, szóval azok a folyamatok, emberi, társadalmi viselkedésformák, a mindenek felett álló ego, vakság a világra, a másikra, vagy egyszerűen az önpusztító emberi gyarlóság stb. vajon csak most kezdenek egyre intenzívebben tombolni, a világ csak most kezd igazán elromlani, vagy konstans folyamatról beszélhetünk? vajon mielőtt el kezdtem „látni” is ilyen fokozottan voltak jelen, vagy ellenkezőleg az érzéseim nem csalnak és valóban hatványozódnak a dolgok? vagy a fokozódás érzése a tapasztalással együtt fejlődő, növekvő természetes folyamat? Hamvas Béla szerint valahol a felvilágosodás táján kezdtek a dolgok intenzíven a rossz irányba „fejlődni”[4]. azt gondolom, hogy a kezdet sokkal régebben lehetett, civilizációkkal korábban (erre még visszatérek), azonban akkor még a hatása is csak lokális volt természetszerűleg. ma éppen az a legfőbb gond, hogy már körbe érte a földet! és így a nagy pukk is nagyobbat szól majd… nagyon nem szeretem ezt a látnokosdit, de sajnos a számok és a történelem kijelölte az utat. még soha nem volt olyan hatalom, ami önszántából jelentős önmérsékletet gyakorolt volna a közös „jó” érdekében, vagy ha volt is, az – ugye ismerős a történet – az meg is bukott… no erre mondják az optimisták, hogy majd a gazdasági válság kikényszeríti a közös megoldást! persze erre nekem több ellenpéldám is lenne, de…

szóval a válaszomat arra alapozom, hogy egyszer a budapest gyűjtemény könyvei közül találomra felütöttem egy gyönyörű régi könyvet. épp egy 1898-as parlamenti jegyzőkönyvet sikerült kiszemelni. ahogy gyanútlanul belemélyedtem, hirtelen a TV közvetítés jutott eszembe – amíg még volt…-, pont ugyanúgy kicsinyes ügyeken marcangolták egymást a „felvilágosult tiszteletbeli polgár atyafiak”. tökéletesen ugyanaz a történet! mintha nem is telt volna el több mint száz esztendő! döbbenetes volt látni a sárdobálást, a dicső aranykort a provinciális leplezetlen valójában! nagy lecke volt…

a másik kérdés pedig az volt, hogy vajon csak kicsiny hazánkban ilyen durva csak a helyzet, vagy máshol e földkerekségen is, nálunk fejlettebb demokráciákban is ugyanez az ádáz (piszkos) harc megy napról-napra? sajnos túl messze vagyok, hogy oda lássak, és másfajta kifinomult szemüveg kell az ottani lényeglátáshoz. vajon csak a történelmet is megszépítő távolság (információban mérve) az ami közénk áll? vagy valódi szakadék tátong a két világ között? ott hogy élheti mindennapjait az értelmiség? persze a borítékolt válaszom meg volt, de a rendszerem nem fogadja be a puszta megérzéseket, annál több kell. de hogy találok egy olyan embert, akivel nyugaton is lehet beszélgetni? ha itthon is csak ritkán találni ilyet. jó pár év múltán végre megtaláltam azt a valakit! és jelzés értékkel épp párizsban, egy olasz étteremben néhány üveg kitűnő bor társaságában ért az a beszélgetés, ami megadta a választ! az egyik angol prof volt az én emberem! globális mese, globális dolgokról…

egen, kedves barátaim, sajnos a szar körbeér!

[1] Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében

[2] 42 - a válasz a végső kérdésre: Az élet, a világmindenség, meg minden

[3] Kispál és a borz

[4] Hamvas Béla: Patmosz