Jómagam is hosszú évekig kerestem a válasz-t a végső kérdésre: Az élet, a világmindenség, meg minden! ahogy milliók tették ezt egy másik galaxisban [1], csak én végül nem kaptam olyan „frappáns” választ [2]. ellenben helyette annál több izgalmas kérdést, ami egyre csak tovább hajtott. minél mélyebbre ástam magam, minél tovább jutottam, annál félelmetesebb kép kezdett kirajzolódni. mint amikor hatalmas ködből egyszer csak formálódni kezd valami, amihez egyre közelebb jutsz, és nem tudod mi az, csak azt, hogy egyre randább, és egyre félelmetesebb, és sokkal-de sokkal hatalmasabb nálad! és nyomban maga alá gyűr… mindeközben persze egyre izgalmasabb-és izgalmasabb is, és még tovább hajszol… azonban egy nap, a szenvedés és kiábrándultság - ami már kezdett veszélyes méreteket ölteni - végül felül kerekedett a kíváncsiságon… és ekkor döntöttem: kiszállok. egyfajta sajáttudományos kutatásom, paradox módon pont a biblia egyik ikonikus mozzanata keltette párhuzam gondolat hatására torpant meg: miért pont az a fránya alma kell? úgyhogy a pokoli jövőt elkerülendő, végül megelégedtem pusztán nevem birtoklásával is :-) pusztán két kérdés maradt azonban, ami továbbra is böködte oldalam…
anno sokan pesszimistának tituláltak, erre én jöttem a szokásos nem, realista című válasszal, amely valljuk be őszintén, sosem elég meggyőző, igaz? sajnos, vagy szerencsére szakmai ártalom, hogy az ökológiával is kellett foglalkoznom éppen eleget, és persze hiába magyaráztam, indokoltam, érveltem, egy másik bizonyos értelemben vett „vak” világ számára csak szimplán negatív frusztrációnak tűnt érvelésem, amely bizonyos tapasztalatok hiányában pusztán hitnek vagy egyszerűen csak összeesküvés elméletnek volt jó a szemükben. egy-egy gyenge pillanatomban néha sikerült is talán elbizonytalanítaniuk, és hittem, hogy valóban pesszimista vagyok, de aztán újabb tapasztalások jöttek, s löktek újra tovább. sajnos rá kellett jöjjek, a „tudást” nem igazán lehet átadni senkinek – mint ahogy azt egy öreg barátom többször is hangoztatta volt -, még ha tálcán nyújtod sem, ha nincs hozzá megfelelően „megágyazva”… „beszél aki keres, hallgat aki talál”[3]. pusztán néhány ember volt akivel valóban lehetett beszélni, világrengető eszmefuttatásokat, izgalmas gondolatjátékokat űzni. érdekes módon nem feltétlen a kor számít… persze olyan is akadt, aki hasonlóan hozzám, de jóval korábban kiugorhatott, és nem engedte, hogy e „rontó” gondolatmorzsák a lelke közelébe férkőzzenek, és beegyék magukat mélyre, így inkább ösztönösen kerülte, hárította e „gondolatvírust”. érdekes módon persze ő nem csak ezt hárította, hanem minden egyéb mélyet, mintha egy lapos tál lenne csupán, de szerintem ott van a mélység belül, csak valahogy nem fértem hozzá :-) kár…
az egyik kérdésre végül – ugyancsak már vagy egy jó pár éve, de – megtaláltam a választ! A másikra pedig épp csak pár hete!! ezért is poroltam le ezt a régi történetet… jaaa! hogy mi volt ez a két kérdés? hogy is kezdjem… a kettő valójában összefügg. ugyebár van ez a hatalmas kaki, amibe éppen vehemensen készülünk belelépni, de élhetek a szakadékos hasonlattal is, ami felé gyorsvonaton robogunk – és talán nagyzolónak tűnhet, de most az emberiség nevében szólok :-) -, szóval azok a folyamatok, emberi, társadalmi viselkedésformák, a mindenek felett álló ego, vakság a világra, a másikra, vagy egyszerűen az önpusztító emberi gyarlóság stb. vajon csak most kezdenek egyre intenzívebben tombolni, a világ csak most kezd igazán elromlani, vagy konstans folyamatról beszélhetünk? vajon mielőtt el kezdtem „látni” is ilyen fokozottan voltak jelen, vagy ellenkezőleg az érzéseim nem csalnak és valóban hatványozódnak a dolgok? vagy a fokozódás érzése a tapasztalással együtt fejlődő, növekvő természetes folyamat? Hamvas Béla szerint valahol a felvilágosodás táján kezdtek a dolgok intenzíven a rossz irányba „fejlődni”[4]. azt gondolom, hogy a kezdet sokkal régebben lehetett, civilizációkkal korábban (erre még visszatérek), azonban akkor még a hatása is csak lokális volt természetszerűleg. ma éppen az a legfőbb gond, hogy már körbe érte a földet! és így a nagy pukk is nagyobbat szól majd… nagyon nem szeretem ezt a látnokosdit, de sajnos a számok és a történelem kijelölte az utat. még soha nem volt olyan hatalom, ami önszántából jelentős önmérsékletet gyakorolt volna a közös „jó” érdekében, vagy ha volt is, az – ugye ismerős a történet – az meg is bukott… no erre mondják az optimisták, hogy majd a gazdasági válság kikényszeríti a közös megoldást! persze erre nekem több ellenpéldám is lenne, de…
szóval a válaszomat arra alapozom, hogy egyszer a budapest gyűjtemény könyvei közül találomra felütöttem egy gyönyörű régi könyvet. épp egy 1898-as parlamenti jegyzőkönyvet sikerült kiszemelni. ahogy gyanútlanul belemélyedtem, hirtelen a TV közvetítés jutott eszembe – amíg még volt…-, pont ugyanúgy kicsinyes ügyeken marcangolták egymást a „felvilágosult tiszteletbeli polgár atyafiak”. tökéletesen ugyanaz a történet! mintha nem is telt volna el több mint száz esztendő! döbbenetes volt látni a sárdobálást, a dicső aranykort a provinciális leplezetlen valójában! nagy lecke volt…
a másik kérdés pedig az volt, hogy vajon csak kicsiny hazánkban ilyen durva csak a helyzet, vagy máshol e földkerekségen is, nálunk fejlettebb demokráciákban is ugyanez az ádáz (piszkos) harc megy napról-napra? sajnos túl messze vagyok, hogy oda lássak, és másfajta kifinomult szemüveg kell az ottani lényeglátáshoz. vajon csak a történelmet is megszépítő távolság (információban mérve) az ami közénk áll? vagy valódi szakadék tátong a két világ között? ott hogy élheti mindennapjait az értelmiség? persze a borítékolt válaszom meg volt, de a rendszerem nem fogadja be a puszta megérzéseket, annál több kell. de hogy találok egy olyan embert, akivel nyugaton is lehet beszélgetni? ha itthon is csak ritkán találni ilyet. jó pár év múltán végre megtaláltam azt a valakit! és jelzés értékkel épp párizsban, egy olasz étteremben néhány üveg kitűnő bor társaságában ért az a beszélgetés, ami megadta a választ! az egyik angol prof volt az én emberem! globális mese, globális dolgokról…
egen, kedves barátaim, sajnos a szar körbeér!
[1] Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében
[2] 42 - a válasz a végső kérdésre: Az élet, a világmindenség, meg minden
[3] Kispál és a borz
[4] Hamvas Béla: Patmosz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése