London - Párizs

a képek között van egy kakukktojás, gondolom nem nehéz kitalálni melyik az :-)
nem tévedésből került oda. igen Párizs! hétfőn érkeztem vissza. persze természetesen munka :-)
hallgatói tanulmányút három proffal egyetemben. 5 nap meglehetősen alternatív városnézés. Azon a bizonyos képen jól látható, hogy mennyit láttam az Eiffel toronyból az öt nap alatt :-) a többi turistás látnivaló is hasonlóan járt, nem élvezhette a társaságunkat. szerencsére öt éve egy felejthetetlen hét keretében sikerült a legnépszerűbb látványosságokat körbe zsongani, úgyhogy most szerencsére a hiányuk egy cseppet se zavart. helyette egy sokkal hétköznapibb Párizst tapasztalhattam meg. kicsit olyan volt, mint itt Londonban, jobban átitatott a város zamata. az első este megérkezésünkkor hirtelen letaglózott a mámoros honvággyal kevert eufória. London után bohém szabadsággal táncolt körül a város. az aszfalt járdák, a házak majdnem, mint otthon! egy kis szemét, rumli, graffiti, művészien fényképezett aktok parfüm "ruhában". ilyet Londonban nem látni! a dolgok működnek, csak kicsit koszosak, kopottak. nagyjából ahhoz hasonlíthatom, mint amikor egy sci-fiben minden sterilen új, makulátlan és aztán jön a mátrix a futurisztikus technikával, de a mellbevágó ízekkel szagokkal. persze azért az egy másik véglet, de óriási a különbség a két város között. London egy igazi városi dzsungel, hihetetlen mennyiségű egymásba gabalyodott réteggel. a korok hatalmas csalamádéjában nehéz támpontot találni. inkább talán megszokni lehet azt a zsongó lüktetést, ami a hatalmas forgatag döbbenetesen profi működésében érhető tetten. még mindig elcsodálkozom azon, hogy ezt a hihetetlenül sok embert, hogyan lehet ilyen profin kormányozni nap mint nap! Párizs teljesen más. sokkal "tisztább", légiesen átlátható, és valahogy szabadabb. a szabályok sokkal szabadabban élik meg a mindennapokat. elég csak a hatalmas körforgalmakat megnézni, ahogy mindenki arra megy (persze lehet, hogy csak látszólag) amerre akar, illetve amerre, és ahogyan tud. vagy az akadálymentes környezet béklyója még mindig kevésbé szoros, mint Londonban. kevesebb elektromos rokkantkocsit is látni, ha egyáltalán látni olyat. kevesebb biztonsági kamera, kevesebb figyelmeztetés, rendszabályozás. Londonban az egyik leginkább színes valami a figyelmeztető táblák mesés de egyben fenyegető kavalkádja. Párizsban sokkal nehezebb rálelni ezekre. néhol ott vannak, de nem tolakodnak az első sorba. ja, és Párizs sokkal olcsóbb, mint London!! nagyon furcsa volt úgy Párizsba érkezni, mint annak idején mondjuk Csehszlovákiába (pénzügyi értelemben). ami még ennél is furcsább volt, az Londonba "hazaérkezni"!!! ráadásul vonattal gyorsabban, mint Pécsről Budapestre!!

utazás

ma ismét ebédre voltam hivatalos Benz-éknél, ami egyébként nagyon finom volt, de nem is ez a lényeg, hanem az odaút... az útvonaltervezővel azért még egyszer megnéztem az utat, hogy most 10 percet se késsek. busszal és metróval 1 óra 34 percet mondott. gondoltam magamban egy kicsit rászámítok és jó leszek, ráadásul az út egy részét busz és metró helyett vonattal terveztem megtenni, ami újabb nyereséget jelent! no ez volt a terv... egyre voltam hivatalos, így negyed 12-kor el is indultam. oda kolbászoltam a vasútállomásra, ahol kedves meglepetésként ért, hogy vágányfelújítási munkák miatt ma nem közlekednek szerelvények ezen a vonalon! bravo, gondoltam magamban, de sebaj, ott van a busz meg a metró, ahogy az útvonaltervező megálmodta, a vasútállomásra tett kis kitérő max 10 percet ront a helyzeten. A buszmegálló egyébként ott nagyon szupi, mert kiírja, hogy melyik busz hány perc múlva érkezik. az úti célomra (az O2 arénához) két busz is közlekedik. az egyiket ismertem, mert mindig azzal mentem korábban, de a másik emeletes busz szokott lenni, és már rég óta kacérkodtam a gondolattal, hogy kipróbálom, nem kerülhet akkorát. 8 perccel korábban is jött, mint az ismert járat, így fel is pattantam iziben! a legkirályabb helyen az emeleten legelöl volt is hely, volt is öröm... érdekes út volt: láttam egy épületet, ami egy hatalmas ementáli sajtra emlékeztetett, aztán a busz pont arra ment, ahol egy frissiben átadott Cathryn Gustafson (nagyonnagyonhírestájépítész) irodája által tervezett főtér volt. Jópofa, mert azelőtt próbáltam beazonosítani magát a teret, hogy egyszer elmegyek oda, de nem igazán sikerült. a véletlen meg persze pont oda röpített! viszont ekkor már éreztem, hogy a busz valószínű nem kicsit kerül, mert halványan még emlékeztem, hogy a tér feltételezett helye nem feltétlenül esik útba az aréna felé... háááát igen, összességében sikerült kb negyed órát rátennem az útra, ami egy ebéd meghívásnál már necces. aztán az átszállásnál az orrom előtt húzott el a másik metró. még ez is elment volna, de a következő, amire felszálltam, az csak egy megállóval az úti célom előttig közlekedett, szóval végáll, leszáll, kivár, felszáll, leszáll, lót-fut, rohangál... a célszalag kerek 30 perc késést regisztrált... szóval szumma két és negyed órát utaztam keresztül-kasul. szerencsére nem volt nagyon gáz a dolog, és így pont célfotóval ültünk is az asztalhoz.

pillangó...

ma egész szürreális dolog történt velem! este elmentem usziba az egész napos gép előtti ülés után igazán jól esett egy kis mozgás. aztán a medencében érthetetlen módon valahogy egy pillanatra megéreztem a pillangó lényegét!! annak idején négy évig vízilabdáztam, de sosem tanultam meg rendesen pillangózni. edzésen nem szóltak ránk, ha mell lábtempóval úsztuk -egyébként teljesen kretén módon, de ha nem megy, akkor úgy mégis csak egyszerűbb kilométereket lenyomni valahogy...-. az utóbbi pár évben természetesen nem mell lábtempóval csináltam, de ha valaki nem tud pillangózni rendesen, akkor ez így iszonyú fárasztó. én személy szerint két hossz után már alig tudtam kiemelni a karom a víz fölé az utolsó néhány tempónál. igazság szerint ezt mindig a rossz kondinak tudtam be, és elfogadtam így. aztán ma véletlenül pár tempót másképp csináltam, és meglepően könnyűnek tűnt így! döbbenetes volt, áramütés szerű! csak egy ici picit kellett másképp csinálni mint eddig, és kb fele annyi energiával is működött a dolog. micsoda energia pocsékolás! ez valami olyasmi, mint amikor az ember először érez rá arra, hogy hogyan kell biciklizni :-) nagyon jó! persze azért nem vittem túlzásba, mert már elég hulla voltam addigra, de majd jövő héten újra megpróbálom! remélem nem felejtem el :-) az ember holtáig tanul...

a város...

London olyan, mint egy óriási csalamádé. összességében kissé szedett-vedett, bár az új felhőkarcolók azért javítottak az összképen. ami igazán szerethető benne az a milliónyi izgalmas részlet. illetve a sokféle egymás hegyére-hátára halmozott dolog együttélése. a sok-sok réteg egymásra rakódott kibogozhatatlan lüktető kuszasága. néha rideg, néha hihetetlenül barátságos, s mindez akár egy tömbön belül váltakozik. itt minden megtörténhet. nem egy esetben építenek irodaházat meglévő vasútállomás fölé, vagy egyszerűen akár egy soksávos főút fölé is utólag! a több száz éves kocsma jól meg van a vasúti híd alatt, szemben a hiper modern irodaházzal, és a templommal. mondjuk hogy nem épp idilli, de egy idő után valahogy mégis természetes. rengeteg a kerékpáros. és kimondottan izgalmas a belvárosban kerekezni, amikor a hatalmas emeletes buszok jobbról balról kerülgetnek, de mégis figyelnek rád, csak be kell tartani az alapvető óvintézkedéseket. azért a többsávos körforgalomban a belső sáv még nem megy... mert ugye néha csak úgy lehet egy bizonyos irányba tovább haladni. viszont már egy jó pár lámpánál a bicajosoknak, pont ilyen meggondolásból oda van festve az autók előtt egy több sávot áthidaló hely, ahol így akár a belső sávba is oda lehet férkőzni. az itthoni járdára felfestéses történet helyett, itt minden a nagy aszfalt csíkon történik, az autókkal együtt lehet haladni, persze sokkal gyorsabban... a vonaton is ingyen lehet szállítani a kerékpárt csúcsidőn kívül, meg hétvégén! és ingyenes kerékpár térképekhez is hozzá lehet jutni egyes helyeken.
a zöld az egy érdekes dolog errefelé. néha az az érzése az embernek, hogy valahogy megfeledkeztek róla, néha meg dzsungel szerűen mindenhol ott van. például az átlagos játszótéren egyáltalán nincs fa, persze itt azért teljesen más a klíma, de azért mégis... a kertvárosok valahogy még mindig nagyon egyformák nekem. persze ha bele gondolok, nálunk is az, csak teljesen másképp. itt egyen-házak sora sorakozik utcákon keresztül. kis előkerttel, ahol általában az autók parkolnak, de azért zöldnek is jut hely, hol többnek, hol kevesebbnek. ikerházak, sorházak. kicsi hosszúkás kertekkel hátul. a két sorház közötti kertekben, mintha nem is egy világvárosban lenne az ember. a mi kertünkben például töbször előfordult egy róka koma! egyik délelőtt ott napozott a verandán, mint egy hűséges eb, elheveredve... aztán a mókusok, leginkább a parkokban nagyon édesek, olyanok, mint a jégkorszakban a mókus (nem is véletlen a hasonlat, mert állítólag a legtöbb észak-amerikai, és egyre jobban kiszorítják északnak az őshonos mókuskákat...), szelídek és mókásak.
az emberek pedig színesek, de szó szerint. igazi vegyes-felvágott! kissé nehéz megszokni, de általában nagyon kedvesek és nyitottak. tömérdek fekete, megannyi lengyel, és magyar szót is igen gyakran hallok. a bank kártyám miatt már jó pár reklamáción túl estem, és azt kell mondjam itt teljesen másképp mennek a dolgok, mint otthon. furcsa módon itt kedvesek az emberrel, meghallgatják, és intézkednek is, ha reklamál! nem úgy mint otthon, ahol egy láthatatlan falnak beszélek, mondjuk egy közszolgáltatónál. lehet hogy otthon is kedvesek, de érezni, hogy a giga céggel szemben semmi esély, csak egy törpe vagyok... itt például az ECLAS konferenciára foglalt szállásnál 6 fonttal többet vontak le, mint amennyit kellett volna. először nem értettem, hogy miért, aztán a bankom közölte, hogy azért, mert dollárban kérte a cég az összeget, és az angol fontomat átváltották dollárra, aztán vissza fontra. ,mondanom se kell hogy egy kissé felment bennem a pumpa. telefonon próbáltam intézkedni, de nem igazán volt hatékony a dolog, mivel a banknál még nem volt lekönyvelve, ezért nem tudtam bizonyítani a dolgot. a magyar sms-emet pedig aztán mutogathatom, nem sokat értenek belőle... aztán a helyszínen már készítettem a bokszkesztyűt, amikor nekiveselkedtem a recepciós pultnál a történetemnek! legnagyobb meglepetésemre egy kis türelmet kért tőlem a hölgy, hogy utána nézzen a dolognak, majd kérdezte, egy elnézés kérés közepette, hogy ingyen reggelit kérek cserébe, vagy egy italt a pultnál, vagy egyszerűen csak utalják vissza a pénzt? és általában máskor is hasonlóan történtek a dolgok. no jó asszem egy kicsit elkalandoztam, mára ennyi elég lesz  :-)

Great Dixter

ma egy ugyancsak csodás napom volt. Robert, Helen és egy Clementina nevezetű félolaszangol lány társaságában utaztunk Christopher Lloyd (híres kertes könyvei voltak állítólag) kertjébe. a kert a 910-es években épült - vessetek rám követ, de nem tudom magyarul - Arts and Crafts stílusban. a ház egyik fele 15. sz-i, egy 19. sz-i szárnnyal bővítve, megspékelve egy 16. sz-i darabkával is hátul. de ne siessünk annyira előre. az odaút egyszerűen gyönyörű volt, csakúgy mint a szűnni nem akaró napsütés. egy szakaszon a kenti dimbes-dombos tájon megült a köd, így az sziluettként rétegződött a vakító fényben. majd egyre keskenyebb egyre kanyargóbb utak követték egymást. robogtunk sövények közé szorítva, ahol az ember mindig várja, hogy az emeletnyi növényfalak egyszer véget érnek. általában megteszik, de csak rövid darabon, ahol lopva bekukkanthatsz egy egy régi gerendavázas ház előkertjébe. aztán egy egészen pinduri aszfaltcsíkról begurultunk egy kertbe. nem is kis nádfedeles régi ház. olyan, ahol figyelni kell az ajtófélfa magasságát. sőt nehezítésként minden szoba, ami útba esett a konyha után a nappaliba, más szintben volt, tehát lefelé is érdemes volt sandítani. persze ezt igen nehéz megtenni, amikor egy rakás érdekes dolog vesz körbe egy ódon régi házban. fagerendák, kandallók, régi bútorok, alacsony plafon, porcelánok, érdekes illatok. a házigazda egy indiai származású kertész volt, aki régen az egyetem Hadlow mondjuk hogy kampuszán tanított. most pedig a Great Dixter alapítvány tagja, aki tovább viszi a kertet. szóval egy tea a nappal bearanyozott konyhában, aztán folytatás a nappaliban. a régi berendezés teljesen jól bírja a plazmatévé társaságát... a szófa pedig olyan süppedős, hogy alig lehet kikászálódni belőle.
átsétáltunk a közeli Kertbe. alapvetően kis szobaszerű kertrészek váltogatták egymást, ahol a fal vagy tégla, vagy nyírt örökzöld (tiszafa) sövény. persze a falakat alig lehet látni a roskadásig teleültetett virág (évelő) ágyásoktól. néhol kis díszmedence középen, lépcsők itt-ott, óriási kontrasztok az őszi tündöklő napfényben. jaj! le is kell töltenem a képeket... szóval már-már giccses sokaság, színek dongók, illatok, formák. a virágos rét sajna ebben az időben nem igazán attraktív, viszont a sok fűféle, kóró, virág annál inkább. kordonra, vagy falra feszített körtefák, mókus formára nyírt sövények, almafák, kis tavak, dimbek-dombok, és a háttérben a bárányok hallgatnak...
aztán az elmaradhatatlan teák vissza a ház előtti teraszon. majd, amikor a nap már alább hagyott neki lódultunk és a Castle inn névre keresztelt fogadóban lakomáztunk. Clementinával kétfélét kértünk és feleztünk, mindkettő isteni kaja volt! aztán hazafelé az úton jó kis kamara zene szólt az autóban, és már otthon is voltam...

előadások

vegyes felvágott... tegnap este volt egy előadás a tájépítészeti intézet (Landscape Institute) szervezésében az olimpiai parkról. George Hargraves adott elő, akinek a neve fémjelzi a giga projektet. már rég óta készülök rá, előre kellett regisztrálni. a kongresszusi központban volt a belvárosban. volt nagy felhajtás kávé, tea, olívabogyó, egy rakat tájépítész, miazmás. sajna az olimpiai parkról ha tíz perc szó volt az egy órás előadásból, akkor sokat mondok. helyette a figura korábbi munkáiból, meg egy két történeti előzményből mutogatott egyébként szép diákat, de a gondolatmenet elég harmatosra sikerült (szerintem). persze lehet hogy nagyok voltak az elvárásaim, de azt kell hogy mondjam, meglehetősen unalmas volt... semmi átütő, semmi újdonság, csak a meglévő dolgok gigászi méretben. persze városépítészeti, vagy zöldfelületi értelemben óriási dolog, méretében sem utolsó (állítólag 150 éve nem építettek ekkora közparkot Európában), és az ötödének itthon már örömtüzeket gyújtanánk... de legalább a bor finom volt utána :-)
viszont volt egy másik előadás az egyetemen szerda este, amire azonban az előzővel ellentétben egyáltalán nem készültem (lehet, hogy az előzőnél épp ez volt a hiba...). mondjuk meglehetősen ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. úgy kezdődött, hogy nem kezdődött, legalább is időben nem. az építészeti iskola dékánja adott elő a művészet és az építészet kapcsolatáról és 25 percet késett, ami még talán nem is lett volna probléma, de nem is kért érte elnézést... aztán megjelent kigombolt inggel, az ingnyak kb háromszor kihúzva az öltöny alól, nem kis művész (g)allérral libbent be a terembe. aztán előadott valami nagyon filozofikusat és szimbolikusat, aminek úgy a 70%-át nem értettem :-)) már épp azon voltam, hogy távozom, amikor vége kerekedett az előadásnak. mindezek ellenére gyönyörű szürreális grafikákat mutogatott közben, mindezt fűszerezve az egója csak úgy ömlött az éterbe, mint egy "fellépő" parfüm a plázában. aztán utána az elvesztegetett időn kezdtem puffogni magamban útközben hazafelé a buszon. otthon nekifogtam vacsizni, és fülessel hallgattam a rádiót. és aztán teljesen váratlanul rám tört valami megmagyarázhatatlan eufória! úgy tűnik elért az agyamig valami abból a szürreális felhőből, ami ott az előadóban észrevétlenül megtámadott. tuti valami biológiai fegyver volt, ami nem látható mikroszkopikus organizmusokkal férkőzött a tudatomba és kellett vagy egy-két óra, amíg leterített katarzisával. sírtam a gyönyörtől, csak úgy, mint a Miro kiállítás után egy hónapja... szóval óvatosnak kell lenni az ilyen kulturális dolgokkal, veszélyesek lehetnek :-)

John Nash emléktúra

ma egy egész napos sétát tettünk a Regent park északi csücskétől a Regent úton egész a Temzéig. úgy is mondhatnám, hogy John Nash (híres egykori építész, várostervező) emléktúra. Robert és Benz aktív tolmácsolásával, egy-két kávézót útba ejtve. Robert képes egy ilyen séta alkalmával kétóránként egy-egy kávét, vagy teák tömbkelegét felhajtani. ami persze cseppet sem rossz, csak ha jól gondolom, el van tiltva a kávétól. persze épp ő mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket...
a környék meglehetősen rongyrázó, mint London északnyugati része általában. a kínai nagykövetséggel szemben van az építészeti központ, ami egy fantasztikus épületben honol. volt egy jó kis kiállítás egy rakat makettal, meg futurisztikus látványtervekkel, meg egy mozgás generálta "zenegéppel", amit inkább zajgépnek mondanék... a földszinten pedig van egy fantasztikus könyvesbolt, ahova vissza kell menjek, telis-tele tömérdek jó könyvvel. az ebédet egy töröknél költöttük, a zárás - már csak hármunknak - egy borospincében köszönt ránk. Londonban egyébként méregdrága az alkohol. például két deci borért lazán ott hagy az ember több, mint 10 fontot... itthon ehhez már elég sznob hely dukál, pláne, ha még hozzá vesszük, hogy a ház "folyó" boráról volt szó... bár az is lehet, hogy itthon ritkán járok ilyen helyekre :-)

a borospince, ami egyébként nagyon hangulatos volt, penészes boltívek, csak gyertyafény, miazmás, pont a vasútállomás mellett volt, ahol éppen csak fel kellett pattanjak a két percen belül induló vonatra, ami egyből haza röpített. csak arra kellett erőteljesen koncentrálnom, hogy ne aludjak el, és maradjak fenn a vonaton. egyébként majdnem sikerült is elaludnom :-)
aztán a szokásos esti történet: főzőcske de okosan, emilek garmada, skype, és már meg is érkeztünk a jelenbe ezzel a ponttal.

mesés kertek

ma a kerteké volt a főszerep. kezdődött egy csodálatos reggelivel Roberték konyhájában. ezért persze korai véráldozatot kellett hozni, hogy nyolckor már a belvárosban legyek. ropogós pirítós, narancslekvár kávé. mindez egy 19. század közepi ház alagsori konyhájában, ahol az ablak előtt egy banánfa díszeleg. a konyha roskadásig tele apró takaros dolgokkal. míves porcelán készlet. aztán Helen Robert és Dunken (dendro processzor) társaságában útra-keltünk. első felvonás Rausham. egy tündéri korai angolkert Kent-től. a 18. sz. huszas évei óta szinte érintetlenül húzódott meg mindmáig. ugyanannak a családnak a birtokában van ma is, aki Kent-től annak idején megrendelte. romantikus rejtett mesebeli világ. még egy autónyi hallgatón kívül csak a bokrok és a fák kísértek utunkon. aztán a második felvonás Stowe. a legismertebb angolkert kerek e világon. pompás és grandiózus... a görög templom után a teaházban a 12-13 fok és szél után a meleg leves igazi megváltás volt. reggel erős kísértést éreztem a télikabátom iránt, de aztán megkegyelmeztem, és az ősznek hódoltam. szerencsére a sok rétegnek köszönhetően csak néha fáztam egy pindurit. fél hatkor ültünk az autókba. aztán London bridge-től már a megszokott vonat kellemes ringatózása kísért hazáig, ugyanis egy cseppet sem döcög, kattog, csak siklik szinte némán. csak az elektromotor dimenzión túli süvítése sejlik a sötétben. majd a mágneskártya csipog egyet, megérkeztem...